Dél-Olaszországot magam mögött hagyván nagykabátban, túra bakancsban és farmerban érkeztem egy új kontinens, számomra teljesen ismeretlen földjére. Első utam a reptéren lévő turista pulthoz vezetett. Szerettem volna a reptérről bejutni a városba a legolcsóbb módon. Később bárkivel beszéltem mindenki taxival merészkedett be a központba, sőt kifejezetten bátornak neveztek hatalmas hőst-ettemért.
Ez pediglen jelentett egy 2 órás busz utat 2 peso-ért a nyolcas számú (ocho) busszal, ez volt az első szám, amit megtanultam spanyolul. A buszhoz kicsit sétálnom kellet a termináltól, ügyet sem vetettem a taxisok kínálatainak, megcsapott a nagy meleg kb. 30 fok, csorgott rólam a víz, a harmadik vagy a negyedik buszra tudtam csak felszállni, mert integetni kell a buszoknak Dél-Amerikában, különben nem állnak meg, ezt még én akkor, nem tudtam. Ültem a buszon és izgatottan vártam milyen világba csöppentem.
Emlékszem a házakra hatalmas vasráccsal az elejükön, ami így elsőre ijesztőnek tűnt. Viszont éreztem a levágott fű szagát, annak meg örültem. Szálltak fel az emberek, néha nagyon megtelt a busz, néha teljesen üresen utazott. Lassan-lassan sok-sok kanyar után, az apró házakból egyre hatalmasabb felhőt karcoló nagyvilágba érkeztem. A mellettem ücsörgő lánynak mutogattam az ölemben levő térképet, hogy a Plaza de Mayon szeretnék leszállni és ő kedvesen segített, így különösebb nehézség nélkül megérkeztem még mindig nagykabátban és téli menetruhában.
Ez az a tér, ahol Eva Peron anno Argentína népéhez szólt, a most rózsa-színre festett palotából. Csütör-töki napon érkeztem meg, egy hatalmas tüntetés kellős közepébe. Neveket soroltak fel egy hangosbeszélőn keresztül és egyre több és több munkásember érkezett a térre, szinte minden hömpölygött körülöttem. Egyesek a földön feküdtek és nagyon ügyesen pisiltek a bokrokba, felállás nélkül oldották meg a szükséghelyzetet. Az ember mindenkitől tanul. Később a botanikus kertben én fák mögé bujkáltam.
Próbáltam megtudni a mellettem forgató, kamerát cipelő embertől, vajon mi végett…tüntetnek körülöttem, de akkor már éreztem, nagyon nehezen fogok boldogulni az angoltudásommal. Anyák napja minden csütörtök arra felé, azoké az anyáké, akiknek a gyerekeik sosem tértek vissza valamilyen kormány, valamilyen rendeletének köszönhetően. Majdnem minden nap tüntetnek városszerte, nagy tömeg követi őket zenélnek, zászlóznak, zajosak, viszont élők.
Így csak cigarettáztam tovább egy padon, és vártam egy jó-képű emberre, aki majd helyismeretével tovább „vezet”. Egy olasz nyelvű turista könyv (római eredetű) volt velem, amiben volt egy térkép, azzal próbáltam boldogulni. A könyvben felsorolt olcsó szállások közül a legelsőbe szerettem volna eljutni. Könnyedén megtaláltam a hostelt, a hozzá rendelt csengővel. Később tudtam meg, hogy San Telmo negyede nagyon turistaszerű a nép között.
Milyen nagy segítség volt ebben a hostelben egy fiatal egyetemista lány, aki némi angoltudással útbaigazított. Később vele már nem találkoztam. Az ajtómat mindig zártam és a hostelbe is be kellet zárni az ajtót. A kinti nagy verőfényből megérkeztél, egy sötétkékre meszelt tágas társalgóba az ablakok tátva nyitva voltak az utcára, itt kellemesen mozgott a levegő. Folyamatosan szólt a tv, az emberek alig vettek rólam tudomást, így pár próbálkozás után feladtam az ücsörgésem ebben a t-érben. A takarító asszony csak spanyolul beszélt, tőle tanultam meg a második spanyol szavamat NADA azaz semmi, éppen annyi volt a spanyol tudásom. A hostel, ahova bejelentkeztem inkább kollégiumként működött, havi ár volt csak kitűzve a falon úgy bontogatták le nekem napi tarifára. Egyszer kaptam csak reggelit, a többi reggelen elfelejtettek már, ez meleg tea volt kenyérrel és lekvárral. Én meg ugye nem akartam zaklatni őket. A szobámban egyedül voltam, volt benne 2 ágy és 2 polc, 1 szék, 1 égő nélküli fali lámpa, egy hatalmas nagyon hangos ventillátor és egy hatalmas hűtő. A szoba sötét volt, egyetlen ablakkal sem nyitott, büdös, koszos a falakon penész. WC-ben találtam zuhanyt, de az azt jelentette, hogy minden csupa adta víz lett, mire az ember lezuhanyozott, a WC papírt ilyenkor be kellett vinnem szépen a szobába. Az első napokban nem vettem észre, hogy az ajtó ablakán, ha fel volt kapcsolva a villany bent, akkor természetesen beláttak. A nagy meleg miatt csak bugyiban közlekedtem a szobámban, még így is csorgott rólam a víz. Kijártam dohányozni a kis szobám előtti térre, a száradó ruhák közé, nagyon erős nyomott illatokkal.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: